2018. június 11., hétfő

Árnyékból a Fénybe

Sötétség vett körül.

Érzékeltem, amikor megjelent, majd lassan egyre közelebb és közelebb kúszott, aztán elkezdett körbe venni és lassan beborítani.

Ott álltam mozdulatlanul és hagytam, hogy megtörténjen.

Vártam, csak vártam, csodára, Istenre, valakire.

Az a jó sötétségben, hogy végtelen, így végtelen ideig lehetek elveszve. Szerettem volna ezt a végtelent kihasználni.

Azonban úgy tűnik, hogy Odafent valakinek más ötlete támadt.

Lassan apró fénysugarak jelentek meg, szitaként átvilágítva a sötét fátylon.

Ragaszkodni akartam a sötétséghez. Próbáltam magamhoz ölelni, szorosan taratani.

A fénysugarak azonban nem ismertek kegyelmet és nagyobb intenzitással törtek át a sötétség fátylán, mint korábban.

Engedtem nekik.

A fénysugarak lassan teljesen eltüntették a sötétség legapróbb morzsáját is, csak a fény maradt.

Lassan magamra tekintettem, kívül, belül.

Kívül fényt láttam, belül csend fogadott, az addigi zajosság elhagyta elmémet.

Egyedül voltam, s még is úgy éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Azt is érzékeltem, hogy a sötétség magányában sem voltam egyedül. Odafentről vigyáztak rám.

Egy könnycsepp hullt alá a szememből. Öröm töltötte el szívemet.

Marcsi

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése