2018. június 22., péntek

A könyvtár

Egy szobában voltam. Nem láttam falakat és a plafont sem tudtam beazonosítani, viszont biztos voltam benne, hogy ez egy szoba. Nem is akármilyen.
A padlózat elveszett a semmiben, akárcsak a falak. Asztalok álltak, székekkel körülvéve. Az asztalok közötti távolság ködszerűnek tűnt. Odaléptem, szinte lebegtem az egyik asztalhoz. Az asztaltól eltűntek a székek, majd az asztal közepén egy könyv jelent meg. A könyv, amolyan régi fajta, keménykötéses típusú volt.
Elkezdtem lapozni a könyv lapjait. Lilás köd jelent meg, majd előző életeimből jelentek meg képkockák. Ahogyan egy-egy képet hosszasabban tanulmányoztam a képkocka mögötti jelent "letöltődött" az agyamba.
Mikor elégedett voltam a szerzett információval becsuktam a könyvet. Felnéztem és láttam, hogy különböző alkatú teremtmények vannak más, további asztaloknál. Úgy tűnik Őket is ide vezérelte valami. Elléptem az asztaltól, a következő lépésemmel egy másik szobában találtam magam. A szoba fényárban úszott, és az előző szobához hasonlatosan nem voltak tényleges falai, végtelennek tűnt. Egy hang szólt hozzám.
"Megtaláltad, amit kerestél?"
"Azt, amit kerestem nem találtam meg, viszont olyan információkat szereztem, amikre nem is számítottam."
"Ideje hazatérned."
Az utolsó mondat hatására eltűnt a szoba, eltűnt az előző éles képsor. Az árnyék világban találtam magam. Nemsokkal később felébredtem, majd álomtalan álomba zuhantam.

M.

2018. június 11., hétfő

Árnyékból a Fénybe

Sötétség vett körül.

Érzékeltem, amikor megjelent, majd lassan egyre közelebb és közelebb kúszott, aztán elkezdett körbe venni és lassan beborítani.

Ott álltam mozdulatlanul és hagytam, hogy megtörténjen.

Vártam, csak vártam, csodára, Istenre, valakire.

Az a jó sötétségben, hogy végtelen, így végtelen ideig lehetek elveszve. Szerettem volna ezt a végtelent kihasználni.

Azonban úgy tűnik, hogy Odafent valakinek más ötlete támadt.

Lassan apró fénysugarak jelentek meg, szitaként átvilágítva a sötét fátylon.

Ragaszkodni akartam a sötétséghez. Próbáltam magamhoz ölelni, szorosan taratani.

A fénysugarak azonban nem ismertek kegyelmet és nagyobb intenzitással törtek át a sötétség fátylán, mint korábban.

Engedtem nekik.

A fénysugarak lassan teljesen eltüntették a sötétség legapróbb morzsáját is, csak a fény maradt.

Lassan magamra tekintettem, kívül, belül.

Kívül fényt láttam, belül csend fogadott, az addigi zajosság elhagyta elmémet.

Egyedül voltam, s még is úgy éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Azt is érzékeltem, hogy a sötétség magányában sem voltam egyedül. Odafentről vigyáztak rám.

Egy könnycsepp hullt alá a szememből. Öröm töltötte el szívemet.

Marcsi