2016. július 25., hétfő

Gondolat



Sok, néha túl sok mindaz, ami körülvesz engem. A sok ember, a sok gondolat, érzelem és érzés. Néha szeretnék egyszerű ember lenni én is, hátha akkor nem érezném mindazt, ami körülvesz. Néha szeretnék semmivé válni és visszatérni a semmibe-végtelenbe ahonnan egyszer jöttem. Néha, csak láthatatlanná szeretnék válni és kukkolni mindent és mindenkit.

Sajnos, úgy tűnik egyik sem lehetséges a számomra. Itt vagyok mint egy szivacs, ami mindent magába szív abból, ami körülveszi és minden napon keresem azt, aki valójában vagyok, ami valójában vagyok.

Fárasztó!

Nem tudok leállni és nem tudom, hogyan lehetne. A szívem belsejéből jönnek elő furcsa energiák, amik érzetekkel járnak.

Eltűnni a semmibe-végtelenbe.

Talán ez a célom és egyszer elérem, addig, pedig mint a rabmadarak fogágban érzem magam ebben az őrült világban, ahol a fentből lent lett, a lentből pedig fent. Nincsen vallás, hit, vagy bármi, ami könyörülne ezen a világon és lakóin. Mintha a végtelen sötétégbe tartanánk, semmibe veszik az érték és értékké válik a semmi.

Egyszer pusztítani akarok, másszor keblemre ölelni a fájdalmas világ lakóit. Könyörtelen és könyörület teljes. Vajon melyik vagy én? Mindkettő, vagy egyik sem?

Talán lehet könyörülni és könyörtelenül lecsapni?

Talán a jövő megoldja ezeket a problémákat, s helyette újakat tár elénk.