A könyvtár

Egy szobában voltam. Nem láttam falakat és a plafont sem tudtam beazonosítani, viszont biztos voltam benne, hogy ez egy szoba. Nem is akármilyen.
A padlózat elveszett a semmiben, akárcsak a falak. Asztalok álltak, székekkel körülvéve. Az asztalok közötti távolság ködszerűnek tűnt. Odaléptem, szinte lebegtem az egyik asztalhoz. Az asztaltól eltűntek a székek, majd az asztal közepén egy könyv jelent meg. A könyv, amolyan régi fajta, keménykötéses típusú volt.
Elkezdtem lapozni a könyv lapjait. Lilás köd jelent meg, majd előző életeimből jelentek meg képkockák. Ahogyan egy-egy képet hosszasabban tanulmányoztam a képkocka mögötti jelent "letöltődött" az agyamba.
Mikor elégedett voltam a szerzett információval becsuktam a könyvet. Felnéztem és láttam, hogy különböző alkatú teremtmények vannak más, további asztaloknál. Úgy tűnik Őket is ide vezérelte valami. Elléptem az asztaltól, a következő lépésemmel egy másik szobában találtam magam. A szoba fényárban úszott, és az előző szobához hasonlatosan nem voltak tényleges falai, végtelennek tűnt. Egy hang szólt hozzám.
"Megtaláltad, amit kerestél?"
"Azt, amit kerestem nem találtam meg, viszont olyan információkat szereztem, amikre nem is számítottam."
"Ideje hazatérned."
Az utolsó mondat hatására eltűnt a szoba, eltűnt az előző éles képsor. Az árnyék világban találtam magam. Nemsokkal később felébredtem, majd álomtalan álomba zuhantam.

M.

Árnyékból a Fénybe

Sötétség vett körül.

Érzékeltem, amikor megjelent, majd lassan egyre közelebb és közelebb kúszott, aztán elkezdett körbe venni és lassan beborítani.

Ott álltam mozdulatlanul és hagytam, hogy megtörténjen.

Vártam, csak vártam, csodára, Istenre, valakire.

Az a jó sötétségben, hogy végtelen, így végtelen ideig lehetek elveszve. Szerettem volna ezt a végtelent kihasználni.

Azonban úgy tűnik, hogy Odafent valakinek más ötlete támadt.

Lassan apró fénysugarak jelentek meg, szitaként átvilágítva a sötét fátylon.

Ragaszkodni akartam a sötétséghez. Próbáltam magamhoz ölelni, szorosan taratani.

A fénysugarak azonban nem ismertek kegyelmet és nagyobb intenzitással törtek át a sötétség fátylán, mint korábban.

Engedtem nekik.

A fénysugarak lassan teljesen eltüntették a sötétség legapróbb morzsáját is, csak a fény maradt.

Lassan magamra tekintettem, kívül, belül.

Kívül fényt láttam, belül csend fogadott, az addigi zajosság elhagyta elmémet.

Egyedül voltam, s még is úgy éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Azt is érzékeltem, hogy a sötétség magányában sem voltam egyedül. Odafentről vigyáztak rám.

Egy könnycsepp hullt alá a szememből. Öröm töltötte el szívemet.

Marcsi

Látomás

Sötét felhők gyülekeztek az égen, azonban néhány napsugár utat tört magának a sötét felhőkön át. Először messziről szemléltem a látványt, aztán hirtelen egy ilyen fényoszlopban találtam magam. Fényes, lágy energia vette körbe azt a testnek nem nevezhető valamit, amiként érzékeltem Önmagam. A szívem tájékát is elérte ez a fényes, lágy energia és feltöltötte szeretettel.

Lassan emelkedni kezdtem az ég felé. Egyre magasabbra és magasabbra jutottam. A testem könnyű volt, pilleként szárnyaltam felfelé, mintha a fény húzott volna.

A táj távolodott tőlem, először még sikerült kivennem az alakzatokat, erdőket, házakat, falvakat, később már csak a színek tengere vett körbe. A fejemet felemeltem és elkezdtem előre, felfelé tekinteni. A sötét égbolt lassan sötétkék színűvé változott és először halványan, majd egyre erősebben a csillagok fénye is kivehetővé vált, szárnyaltam egyre felfelé.

Az emelkedésem egyszerre abbamaradt. A fényoszlop még mindig körülvett és vele együtt a fényes, lágy energia is.

„Tekints le.” – szólt egy hang.

Fejemet ismét lefelé fordítottam. Alattam a Föld bontakozott ki, a teljes bolygót láttam. Csodálatos volt, ahogyan a belső barnás, zöldes és kékes színeket kívülről egy halványabb kékes burok vette körbe. Csak szemléltem és éreztem a szívem lüktetését, elvesztem a Föld látványában.

Szívem hirtelen egy nagyot dobbant és mintha a Föld „szíve” is vele dobbant volna egyet. Borzongás futott rajtam végig.

A testem is megrázkódott és a szemem kinyílt, az iménti „látomás” szertefoszlott, azonban a szívem tájékét még mindig átjárta az a meleg, fényes energia, arcomon mosoly jelent meg.

Most már készen állok a mai napra!

:)

Szép Napot Mindenkinek!

Gondolat

Sok, néha túl sok mindaz, ami körülvesz engem. A sok ember, a sok gondolat, érzelem és érzés. Néha szeretnék egyszerű ember lenni én is, hátha akkor nem érezném mindazt, ami körülvesz. Néha szeretnék semmivé válni és visszatérni a semmibe-végtelenbe ahonnan egyszer jöttem. Néha, csak láthatatlanná szeretnék válni és kukkolni mindent és mindenkit.

Sajnos, úgy tűnik egyik sem lehetséges a számomra. Itt vagyok mint egy szivacs, ami mindent magába szív abból, ami körülveszi és minden napon keresem azt, aki valójában vagyok, ami valójában vagyok.

Fárasztó!

Nem tudok leállni és nem tudom, hogyan lehetne. A szívem belsejéből jönnek elő furcsa energiák, amik érzetekkel járnak.

Eltűnni a semmibe-végtelenbe.

Talán ez a célom és egyszer elérem, addig, pedig mint a rabmadarak fogágban érzem magam ebben az őrült világban, ahol a fentből lent lett, a lentből pedig fent. Nincsen vallás, hit, vagy bármi, ami könyörülne ezen a világon és lakóin. Mintha a végtelen sötétégbe tartanánk, semmibe veszik az érték és értékké válik a semmi.

Egyszer pusztítani akarok, másszor keblemre ölelni a fájdalmas világ lakóit. Könyörtelen és könyörület teljes. Vajon melyik vagy én? Mindkettő, vagy egyik sem?

Talán lehet könyörülni és könyörtelenül lecsapni?

Talán a jövő megoldja ezeket a problémákat, s helyette újakat tár elénk.

Játék

Ha lehetnék, akkor lennék.
Ha nem lehetnék, akkor nem lennék.
De mi is vagyok most?
Egy árnyék, egy fénysugár?
Nehéz ezt a helyzetemből megítélni, hiszen itt vagyok már oly régóta.
Fénysugár a napból, árnyék a sötétből.
Nehéz a válasz.

De ha lehetnék, akkor lennék.
Ha élhetnék, akkor élnék.
Ha Fény lennék, akkor ragyognék.
Ha árnyék lennék, akkor enyhet hoznék.

Álmok, melyek elvesznek a semmibe.
Ez lennék én is?!
Egy álom, mely a semmiből fakad,
a végtelenbe tart
és a végén a semmibe ér :)

Ez vagyok hát én, Semmi és Minden.
Egy Csepp a tengerben vagy tán maga a Tenger? :)
Nehéz kérdések, nehéz válaszokkal,
ám a végén az kapja meg a választ,
aki maga is  felkészült rá :)


Szép Estét :)
M.

Álmodozás

Ha lecsukom a szemem és próbálok valami szépre gondolni, akkor ismeretlen tájak bukkannak fel a szemem előtt. Magas kristály épületek, világoskék égbolt, lágy szellő és szinte biztos vagyok benne, hogy az illat, amit a szél hoz még az is finom. Amikor pedig lemegy a nap csodálatos rózsaszínes narancssárgára változik az égbolt. Éjszaka egy picit hidegebb van, a sötét égen ragyognak a csillagok, a fű selymes és apró vízcseppek jelennek meg rajtuk, picit fehéressé változtatva őket. Amikor az ég ragyogó csillagaira tekintek mintha ismerősöket látnék, akik fentről vigyáznak ránk.
Minden gyönyörű és kellemes. Ez az a kép, amiben szívesen elveszek, ez az a kép ami a leginkább emlékeztet az otthonra. Hogy igaz-e vagy csak egy újabb álom azt nem tudom. Nem is kell mindent tudnunk és mindenre magyarázatot adnunk.

Szép álmodozást :)
M.

Elmélkedés

Régen írtam. Ezért elnézést kérek, az életem olyan szakaszba ért ismét, ahol Önmagamra sincsen elég időm, így a blog írással is elcsúsztam.

Sok minden történt ez alatt a két hónap alatt, míg nem írtam. Az élet egy körforgás, mint tudjuk, de ezt mi hétköznapi emberek nem vesszük mindig észre. Hagyjuk, hogy életünk cselekedetei és tapasztalásai elsuhanjanak mellettünk. Pech vagy szerencse nem tudom, de jellemző rám, hogy figyelem a dolgokat és értékelem őket, ahogy jönnek az úton. Persze én is el szoktam tévelyedni, amikor is hagyom hogy észrevétlenül elhaladjanak mellettem életem dolgai. A dolgok nagy része azonban analízis alá kerül: Mi is történt? Mit érzek a dologgal kapcsolatban? Az eszem vezet vagy a szívem? Jó ez nekem, vagy sem?
Ezek a kérdések másodpercek alatt futnak végig elmémen és a végén marad a konklúzió, amelyet vagy el tudok fogadni, vagy sem.

De akkor mégis mi értelme van ennek az egésznek? Tanulunk!

Ez egy tanulási folyamat, melyben - ne essünk tévedésbe - mi is és mások is tanulnak. Sok életet megéltünk már, ám nem az éveink, életeink száma a fontos, hanem a tapasztalás megértése és a hibákból való tanulás. Valahol el kell kezdeni, de tisztában kell lenni a határainkkal és azzal is, hogy nincsenek határok ;)
Határokat mi szabunk Önmagunknak. Ha hagyjuk, hogy más szabja meg a határokat azzal megadjuk neki a lehetőséget, hogy döntsön életünk és sorsunk kimenetele felől. De vagyunk e elég bátrak, hogy döntsünk életünk felett és vállaljuk-e a felelősséget ezen tettek következményeiért?

Elfelejtettük ezt a leckét, amit már régebben egy másik élet folyamán megtanultunk. Hiába is dugjuk a fejünket a homokba, a végén nekünk kell a felelősséget viselnünk. Így hát jobb kiegyenesedni és cselekedni.

Elfelejtett életek és elfelejtetett leckék. Sok minden van, ami bennünk rejtőzik és nekünk csak az ajtót kell kitárnunk felé. Tegyük hát meg, nyissuk ki az ajtót mindazokra a dolgokra melyek elménk peremén találhatóak. Nyissuk ki az ajtót a külvilág csodáinak. Álljunk meg egy percre és csodáljuk meg a napfényt, mely rendületlenül tör át a felhőkön. Hallgassuk a szél és a madarak énekét és hagyjuk, hogy elvarázsoljon bennünket a Most.

Egy pillanat, mely örökké tart :)

Szép Estét :)
M.