Sok, néha túl sok
mindaz, ami körülvesz engem. A sok ember, a sok gondolat, érzelem és érzés.
Néha szeretnék egyszerű ember lenni én is, hátha akkor nem érezném mindazt, ami
körülvesz. Néha szeretnék semmivé válni és visszatérni a semmibe-végtelenbe
ahonnan egyszer jöttem. Néha, csak láthatatlanná szeretnék válni és kukkolni
mindent és mindenkit.
Sajnos, úgy tűnik egyik
sem lehetséges a számomra. Itt vagyok mint egy szivacs, ami mindent magába szív
abból, ami körülveszi és minden napon keresem azt, aki valójában vagyok, ami
valójában vagyok.
Fárasztó!
Nem tudok leállni és
nem tudom, hogyan lehetne. A szívem belsejéből jönnek elő furcsa energiák, amik
érzetekkel járnak.
Eltűnni a
semmibe-végtelenbe.
Talán ez a célom és
egyszer elérem, addig, pedig mint a rabmadarak fogágban érzem magam ebben az
őrült világban, ahol a fentből lent lett, a lentből pedig fent. Nincsen vallás,
hit, vagy bármi, ami könyörülne ezen a világon és lakóin. Mintha a végtelen
sötétégbe tartanánk, semmibe veszik az érték és értékké válik a semmi.
Egyszer pusztítani
akarok, másszor keblemre ölelni a fájdalmas világ lakóit. Könyörtelen és
könyörület teljes. Vajon melyik vagy én? Mindkettő, vagy egyik sem?
Talán lehet könyörülni
és könyörtelenül lecsapni?
Talán a jövő megoldja
ezeket a problémákat, s helyette újakat tár elénk.
